Hány „majd megcsináljuk projekted van”? És otthon?

A szürke betonlábazatból égnek meredő, vörösesbarnára mart vasrudak látványa a magyar táj elidegeníthetetlen része. Ott állnak büszkén a gondosan nyírt gyep szélén, vagy éppen a vadvirágos gaz tengerében, és némán hirdetik a nagy terveket, amelyek valahol a kilencvenes évek közepén vagy a kétezres évek elején hirtelen megtorpantak. A ház tulajdonosa minden áldott nap elmegy mellettük. Talán már észre sem veszi őket, vagy ha mégis, egy gyors „majd megcsináljuk” félmondattal elintézi a belső lelkiismeret-furdalását. Ez a látvány azonban sokkal több egyszerű hanyagságnál vagy pénzhiánynál. Ezek a vasak a magyar lélek sajátos emlékművei, amelyek az ideiglenesség és a véglegesség közötti különös senkiföldjén várakoznak. Ez az állapot a jövőre tett ígéreteink és a múltbeli elakadásaink fizikai lenyomata, amit generációk óta örökítünk tovább, mint egyfajta ki nem mondott családi örökséget.

A befejezetlen kerítés, a hiányzó szegélyléc vagy a tíz éve a falból lógó puszta villanykörte valójában egy kényelmes mentális védőháló. Amíg valami nincs kész, addig megvan benne a lehetőség a tökéletességre. A félkész állapot fenntartása egyfajta mágikus gondolkodást tükröz. Úgy érezzük, amíg nem tesszük fel az utolsó lécet a kerítésre, addig még alakíthatjuk a sorsunkat, addig még nem mondtuk ki a végső szót az életünkről. A befejezettség ugyanis ijesztő. Azt jelenti, hogy eljutottunk a célhoz, és onnantól már csak az állagmegóvás, az öregedés és a lassú pusztulás marad. A rozsdás vasak az örök ifjúság és a folyamatos fejlődés hamis illúzióját táplálják bennünk. Ez a „majd” birodalma, ahol mindenki sikeres, minden ház gyönyörű, és minden terv megvalósul, csak éppen nem ma. A dróttal átkötött kapu, a raklapból eszkábált kerti kiülő vagy a festetlen falfelület évtizedekig szolgál minket, miközben minden nap elmondjuk: ez csak átmeneti.

Hankiss Elemér szociológus korábban sokat írt a magyar társadalom kettős tudatáról és a bizalmatlanságról. Ez a bizalmatlanság az épített környezetünkben is megjelenik. Félünk a véglegestől, mert az felelősséggel jár. Ha befejezünk egy házat, akkor azzal elismerjük, hogy ennyit tudtunk elérni, ez a mi valóságunk. Amíg azonban kint vannak a vasak a kerítésalapban, addig mondhatjuk, hogy a mi víziónk ennél sokkal nagyobb volt, csak a körülmények közbeszóltak. A félkész állapot tehát egyfajta dicsőséges menekülés a realitás elől. Ez a mentalitás megóv minket a csalódástól, de egyben el is zárja az utat a valódi megérkezés elől. Otthonaink így nem a nyugalom szigeteivé, hanem a folyamatos hiányérzet mementóivá válnak.

A befejezettségtől való rettegés

Sokszor a maximalizmus az oka annak, hogy soha nem kerül fel a pont az i-re. Van egy kép a fejünkben a tökéletes otthonról, de a valóságban csak a kerítés alapjáig jutunk. Mivel nem tudjuk megvalósítani az álmot teljes egészében, inkább bele sem kezdünk a befejező fázisba. Ez a „mindent vagy semmit” elv bénító erejű tud lenni. Ha nem lehet olyan kovácsoltvas kerítésünk, mint amilyet a magazinokban láttunk, akkor inkább maradjon a rozsdás vas és a szürke beton. Ez a fajta gőgös lemondás megakadályozza, hogy élvezzük azt, amink van. Inkább élünk egy építési területen húsz évig, mintsem beérjük egy szerényebb, de befejezett megoldással. Az agyunk ráadásul különös módon adaptálódik a látványhoz. A Zeigarnik-effektus néven ismert pszichológiai jelenség szerint a befejezetlen feladatokra sokkal jobban emlékszünk, mint a befejezettekre.

A kapcsolatunk is csak a félkész?

Egy építkezés vagy felújítás során a legtöbb konfliktus nem a nagy döntések, hanem a befejezetlen apróságok körül alakul ki. A „majd megcsinálom” ígérete egy idő után súlyosabb teherré válik, mint maga a fizikai munka. A hiányzó kilincs vagy a le nem festett ablakkeret a bizalom eróziójának szimbóluma lesz. A partner szemében ez nem csak egy technikai mulasztás, hanem az odafigyelés és a tisztelet hiánya. Ha a lakásunkban évekig kerülgetjük a szerszámokat vagy a falnak támasztott padlólapokat, az azt üzeni a másiknak: nem érdemelsz meg egy teljes és harmonikus környezetet. A kapcsolatunk is egyfajta ideiglenességbe dermed, ahol csak várunk egy jobb változatra, miközben a jelenünk elszivárog.

A közösen tervezett otthon a jövőnk vizualizációja. Ha ez a kép tartósan töredékes marad, az a közös jövőbe vetett hitet is kikezdi. A félkész kerítés mellett elhaladva nem csak a rozsdát látjuk, hanem az elmaradt nyaralásokat, a kifizetetlen számlákat vagy a ki nem mondott bocsánatkéréseket. A tárgyak visszatükrözik a belső állapotunkat. Az a férfi, aki évtizedekig nem képes felcsavarozni egy polcot, valószínűleg a lelke más területein is hasonló elakadásokkal küzd. A ház körüli „majd megcsináljuk” projektek valójában a halogatás kultúrájának fizikai manifesztációi, amelyek gúzsba kötnek mindenkit, aki abban a térben él.

A „majd” mint a végtelen lehetőségek birodalma

Vegyük észre, hogy a halogatás mögött gyakran a döntéstől való félelem áll. Amíg nincs lefestve a ház, addig még lehetne kék, sárga vagy fehér is. A választás pillanata a lehetőségek szűkülését jelenti. Sokunk számára ez a fajta véglegesség elviselhetetlen szorongással jár. Ezért inkább marad a vakolatlan fal, mert az minden színt magában hordoz egyszerre. Ez a gyermeki hozzáállás megakadályozza a felnőtté válást és a felelősségvállalást a saját életünk felett. A befejezetlen kerítés egyfajta kapu, ami soha nem záródik be, de nem is enged be igazán sehová. Ott toporgunk a küszöbön, várva a tökéletes pillanatra, ami soha nem jön el.

A társadalmi nyomás is furcsa irányba terel minket. A szomszédok véleménye, a rokonok elvárásai vagy a közösségi média filterezett világa miatt sokan belekezdenek olyan projektekbe, amikre valójában sem pénzük, sem energiájuk nincs. A hatalmasra tervezett házak aztán ott maradnak üresen tátongó ablakokkal, mert a tulajdonosok elszámolták magukat. Ez a túlvállalás is a magyar „ideiglenesség” része: inkább mutatunk egy nagy, de félkész álmot, mint egy kicsi, de működő valóságot. A méret nálunk sokszor fontosabb a minőségnél és a befejezettségnél. Ebből születnek azok a szellemházak, ahol az alsó szinten már élnek a nagyszülők, de az emeleten még kint vannak a vasak a következő generáció számára, aki talán soha nem akar majd oda beköltözni.

A véglegesítés

Mi történne, ha holnap mindenki befejezné a kerítését? Ha minden szegélyléc a helyére kerülne, és minden festetlen fal színt kapna? Hirtelen szembesülnünk kellene a valósággal. Azzal, hogy ez a ház, ez az udvar, ez az élet az, ami jutott nekünk. Megszűnne a menekülési útvonal a „majd” világába. Ez a felismerés fájdalmas, de egyben felszabadító is lehetne. A befejezettség ugyanis elhozza a megérkezés nyugalmát. Onnantól kezdve nem a terveken kellene pörögnünk, hanem egyszerűen csak élnünk abban, amit alkottunk. A rozsdás betonvasak eltűnése a mentális felszabadulásunkat jelentené a saját magunknak tett hamis ígéretek alól.

A befejezetlen projektek felszámolása valójában önismereti munka. Feltenni a kérdést: miért nem csináltam meg eddig? Mi tart vissza a befejezéstől? Gyakran rájönnénk, hogy a tárgyak szintjén megjelenő akadály valójában egy belső gát. A házunk állapota a legpontosabb térkép a lelkünkhöz. Ha merünk pontot tenni a végére, ha merjük levágni a felesleges vasakat és elsimítani a betont, akkor a saját életünk feletti kontrollt kapjuk vissza. A szabadság ugyanis nem a végtelen lehetőségekben, hanem a meghozott döntésekben és a lezárt folyamatokban rejlik.

A kerítés végül is csak egy határvonal. Ha nem építjük fel, a világ bármikor ránk dőlhet, mi pedig soha nem tudjuk megmondani, hol ér véget a házunk és hol kezdődik a bizonytalanság. A rozsdás vasak helyén egyszer csak meg kell jelennie a fának vagy a kőnek, különben örökre egy építési területen ragadunk.